Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Novella

2011.08.18

Hosszú évek után újra írásra adtam a fejem. Mostanában eléggé elmélyültem H.P. Lovecraft (1890-1937) novelláiban és nem tagadom, ezek azok a történetek, amik jelen pillanatban megihlettek.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Howard_Phillips_Lovecraft

Lovecraft stílusában, mégis saját történetet próbáltam megírni. Fogadjátok szeretettel:

 

 

Az Időntúli Idők Barlangja

 

                                                                                              I.

 

Lentebb megérthető indokok miatt nem nevezném meg magam, mivel azok az emberek, akik szkeptikusak, könnyedén őrültnek bélyegezhetnének az általam elbeszélt, mégis teljes bizonyossággal  és meggyőződéssel leírt tények miatt. Előre megemlíteném, hogy realista gondolkodású, tudományokban jártas és az efféle dolgok iránt én is szkepticizmussal tekintő ember… voltam.

                Néhány hónappal ezelőtt kaptam egy levelet, egy bizonyos úrtól , akit a saját kérésének eleget téve, szintén nem nevezhetek nevén, innentől csak dr. J. néven említem ezen sorok leírtakor.  A fent említett úr az egyik heti lapban publikált írásom után lépett kapcsolatba velem. Akkor arról írtam, hogy a külső, csillagok közti sötét űrben bizonyosan semmilyen létforma nem telepszik meg, mivel a fizikai és kémiai adottságok, egyébiránt az idő és tér áthatolhatatlan természete nem teszi ezt lehetővé.  E pillanatban már bizonyosan tudom hogy mennyire korlátolt és kishitű volt a városi béklyóval rendelkező és tudományok pillanatnyi állása szerinti gondolkodásom.

                Lentebb mellékelem azt a bizonyos levelet, mely teljes mértékben felfordította az emberiségről több száz vagy ezer éve kialakult áltudományos nézeteket.

 

Kedves és nagyra tartott Mr. (a nevem a fentebb említett okok miatt töröltem)!

Nevem egyelőre nem tárnám fel Ön előtt, de egészen biztos vagyok abban, hogy lesz alkalmunk személyesen találkozni és akkor a társadalmi formákhoz illendően bemutatkozom Önnek!

Magamról elöljáróban annyit szeretnék felfedni, hogy antropológiában, csillagászatban és pár egyéb tudományban jártas, egyetemeken sűrűn foglalkoztatott ember vagyok.

Nem sokkal az előtt, hogy olvastam az írását egy általam nagyra tartott tudományos folyóiratban fontos és megrendítő felfedezést tettem utazásaim és kutatásaim során.

Dél-Amerikai tartózkodásom alkalmával egy bennfentes indián törzs mondájában leltem különös utalásra egy bizonyos barlangról, mely mélyen az esőerdő belsejében található. A tudatlan bennszülöttek több mérföldre kerülik a helyszínt és csak az „Időntúli Idők Barlangjaként” említik suttogva ezt a helyet. Azt beszélek ezek a felvilágosulatlan lelkek, hogy őseik közül, aki betért abba a szentségtelen helyre, hitehagyott, Isteneiket eldobott őrültként tértek vissza.

A szájhagyományt és a legmodernebb térképeket tanulmányozva megtaláltam a barlang helyzetét, de fontosnak tartom, hogy rajtam kívül legalább még egy elismert tudóssal lépjek be oda, hogy ha tényleg valami olyasmit rejt ez a hely, amit beszélnek róla, a közvélemény több szemszögből kapjon értesülést a felfedezésről.

Ekkor olvastam az írását melyben tagadta a Föld atmoszféráján kívül eső élet lehetőségét, majd pedig most bátorkodom felkérni Önt arra, hogy szkepticizmusával legyen partnerem a további kutatásban.

                                                                                                                                                                                        dr. J.

1928. március 12.

                                                                                                                                                                  

                Őszintén szólva először nem okozott tudományos kíváncsiságot bennem a levél olvasása, de mivel antropológiai kutatásaim régóta hajtottak a dél-amerikai bennszülöttek tanulmányozására és nem utolsó sorban és nem kevés kárörömmel szerettem leleplezni az ősi hiedelmeket, hogy újabb zászlót tűzhessek a tudomány fellegvárának erős falaira, úgy döntöttem egyetemi kontóra találkozom dr.  J.-vel .

               

 

                                                                                              II.

 

                Néhány heti előkészület és az egyetemmel való papírmunkák rendezése után április hó végén aeroplánra szállva elutaztam a közben dr. J.-vel egyeztetett térségbe. Utólag átgondolván teljes meggyőződéssel hagyom ki eme elbeszélésből a pontos földrajzi adatokat, mivel nem vagyok egészen biztos abban, hogy az emberiségnek meg kell tudnia azt, hogy merre találhatóak azok a bizonyítékok melyek teljes egészében megkérdőjelezik fejlődésünk egy bizonyos pontját. Az ok, amiért most papírra vetem utazásom konkrét leírását, az, hogy csak azon hivatalos elmék kezébe juttatom el ezt a gondosan széfemben tartott értekezést, akik reményeim szerint eldönthetik, hogy meg kell e ezeket a vallásokat és a tudományt semmibe vevő tényeket tudnia Föld népességének.

                Mint említettem aeroplánnal érkeztem a térségbe, majd helyi kisebb gépet bérelve jutottam mind közelebb a dr. J.-vel megbeszélt találkozási ponthoz. Egy teljesen realista, tudós benyomását keltette mikor találkoztam vele, bár érezhető volt az a kutatási izgalom rajta, amit nem is próbált leplezni előttem. Leginkább a tudomány legújabb nézeteiről és a fent említett bennszülött hiedelmekről beszélgettünk azon a pár napon, mialatt az utolsó simításokat intéztük expedíciónk megkezdéséhez. Nem terveztünk sok csomagot és kelléket magunkkal vinni, mivel a helyi teherhordók közt egyetlen olyat nem találtunk, aki vállalta volna, hogy megközelítse a barlangot.

                1928. május másodikán indultunk neki a nehézkes esőerdei útnak. Egy ideig elkísért minket két bennszülött teherhordó, de az első estén kiszemelt táborhelynél már látszott rajtuk, hogy hiedelmeik felülkerekedetek rajtuk.  Az éjszaka minden említésre méltó történés nélkül telt el. Mivel folyamatosan tápláltuk a tüzet és őrt álltunk, nem közelített meg minket egyetlen vadállat sem. Távolból hallatszott néhány jaguár éji morgása, és a hatalmas gyümölcsevő denevérek szárnysuhogása, mégis összességében kipihenten ért minket a reggel.  Délre, annyira megközelítettük a barlangot, hogy a bennszülöttek végleg elpárolgatták azzal kapcsolatos reményünket, hogy a bejáratig kísérnek minket csomagjainkkal.  Az utolsó néhány mérföldet nem tudtuk volna megtenni az összes holminkkal, ezért tábort vertünk és csak a legszükségesebb dolgokat vettük magunkhoz. Jegyzetfüzeteket, elemlámpákat, pótelemeket, fényképezőgépet melyhez jó pár pótfilmtekercset hoztunk magunkkal és egy revolvert tartván attól, hogy esetleg vadállatok választották otthonukul a barlangot. Néhány tekercs kötéllel, pár kulacs vízzel és bozótvágó késsel indultunk neki a fennmaradó útnak.

                Társam előzetes kutatásai alapján vágtunk át az erdőn, majd pár mérföld után megritkulni látszott a nehezen áthatolható bozót és sziklák váltották fel a tájképet. Nem túl magas hegy tárult elénk melynek sziklái közt nem túl nagy kerülővel folytathattuk utunkat a déli oldal felé. Iránytűnk szerint könnyedén betájolhattuk a barlang helyzetét, mivel nem volt túl nagy a hegynek alig nevezhető szikla. Délután négy óra körül megpillantottuk a bejáratot, mely társamat önelégült mégis várakozást sejtető állapotba hozta. Engem, bár sokat beszélgettünk arról, hogy mi is lehet ama őrületet kiváltó hasadékban, mégis inkább a hiedelmek megcáfolásának öröme vitt előre.

                A barlang bejárata nem volt túl nagy, mégis egy felnőtt ember minden probléma nélkül áthatolhatott rajta. Amint beléptünk, érezhetően lefelé lejtett a járat. Elemlámpáinkat felkapcsolva, óvatosan kezdtük meg az ereszkedést a kötelek nélkül is könnyen járható sziklákon. Társamat egyre jobban fűtötte a kíváncsiság, alig bírtam az iramot tartani vele. Többször megcsúszott a denevérek által termelt guanón, de minden zokszó nélkül tört előre az ismeretlenbe. Időérzékemet teljesen elveszítettem a sötét és monoton gyaloglás közben. Elmémet teljesen magába szippantotta az ősi helyszín, miket eónokkal ezelőtt vájt ki valami forrás vagy földrengés. Távol éreztem magam mindentől, amiben eddig éltem. Távol a városok nyüzsgésétől, a napi rutintól. Távol minden a technika által kényelmessé és gondolatainkat szűkké tevő vívmánytól. A sötétség és a csend birodalma volt ez, hol bármi megtörténhet anélkül, hogy segítség érkezne. Mégis eziránti feszültségemet oldotta társam leküzdhetetlen vágy, hogy kiderítse mi igaz a hiedelmekből. Mi lehet az, amitől hosszú idők óta rettegnek a helyiek, ami őrületbe kergette azt, aki itt járt. Idelent megszűnt létezni az idő, a tér, minden,  amire a felvilágosult világban támaszkodhattunk.

               

 

 

                                                                                              III.

 

Mint azt említettem, még gondolatom sem volt arról mióta nyomulhattunk előre a kárhozat eme sötét bugyrába, ahol életnek semmiféle nyomával nem találkoztunk.  Lámpáink elemei kezdtek  kifogyni, ezért tartalék elemeinket kellett felhasználnunk. Reméltem vagy hamarosan találunk valamit vagy véget ér a járat, igazolván azt, hogy semmi nincs eme sötét és nyomasztó helyen.

Ezen gondolatok cikáztam a fejemben, mikor társam, ki legalább húsz méterrel előrébb járt nálam, sürgetni kezdett. Lehetőségeimhez képest gyorsabban kezdtem lépdelni és lámpám fényében láttam, hogy partnerem megállt és nem siet tovább. Mikor mellé értem olyan élményben volt részem, ami nem ritka és előttünk jó pár ásatást végző kutatónak megadatott, mégis ezen kihalt és minden életformát nélkülöző helyen egy kis fényt vitt a lelkembe.

 A járat kiszélesedett és egy teremben ért véget. Akkorában, melyben akár egy kisebb aeroplán is elfért volna. Kedvemet azonban nem  az villanyozta fel, hogy végre nem a szűk járatban kell evickélnem, hanem az,  amit a falak rejtettek el a külvilág rohanó élete elől.

Rajzok. A hatalmas terem teljes falazatát rajzok borították. Kezdetleges, láthatóan ősrégi rajzok. Vörös festések, valamely régen az erdőben termő növény kivonatával, az örökkévalóságnak itt hagyott emlékek. Társam izgalma a tetőfokára hágott és jelét sem mutatta önelégültségnek. Ledobtuk csomagjainkat a terem bejáratánál és innen próbáltunk rendszert találni a képek elrendezésében. Láthatóan nem összevissza voltak a falakon, hanem tőlünk jobbra, az óramutató járásával ellentétesen helyezkedtek el. Mint valami eseménysorozat, amiket képes könyvekben talál az ember. Elhelyezkedésük alapján azt gondoltuk, talán valamifajta történetet mesélnek el, ezért úgy határoztunk, hogy ameddig lámpánk fénye nem kezd halványodni, megpróbáljuk a legtudományosabban rögzíteni az itt található rajzokat. Fotómasinánk magnéziumos villanása lehetővé tette számunkra, hogy sötétben is elfogadható felvételeket készítsünk a helyszínen.

Sorjában mentünk végig a festéseken és amit ott kibontakozott előttünk, ebben időtől és tértől távol eső helyen, az egyre inkább egy groteszk, abnormális álomhoz kezdett hasonlítani. Minden egyes kép vizsgálatával egyre jobban vesztettük el racionális gondolkozásunkat, a világba vetett hitünket és saját épelméjűségünket. A vörös növény kivonata tökéletesen konzerválta az ősi idők eme történéseit. Nem adatot meg az könyörületesség, hogy az idő elmázolta volna a képek jelentését, ezzel megadva nekünk a hitetlenség lehetőségét.

 

                                                                              IV.

 

Már bánom, hogy engedtem ama csábításnak, mely elsodort arra az útra, arra a találkozóra dr. J.-vel. Már tudom, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna tudomást sem vennem arról a levélről, amit küldött nekem, azon a kárhozott napon, mely teljesen felforgattam racionális, materiális hitem a világban. Amíg élek és bezárkózva dolgozó szobám falai közé az eget kémlelem, nem fogok többé úgy tekinteni a világunkra, mint tettem azt pár hónappal ezelőtt. Mégis úgy érzem, ha őrültnek is tekintenek, azok kik eddig tiszteltek tudásom miatt, papírra kell vetnem azt, amit ott és akkor láttam az „Időntúli Idők Barlangjában”.

Amint egyre csak próbáltuk feldolgozni azokat a rajzokat a barlang falán, egyre inkább elhatalmasodott a döbbenet rajtunk. Egy történet kezdett körvonalazódni előttünk, melyet páni félelemmel mégis tudományos kíváncsiságunktól vezérelve végig kellett néznünk. Nem szaporítom a szót, inkább megpróbálom visszaadni azt az évmilliókkal ezelőtti történetet, melyek nem hagynak kétséget azokban, akik látják majd a bizonyítékokat, hogy a földi lét teljesen máshogy alakult, mint az hívő, vagy a tudomány szolgája bizonyosnak gondol.

 

 Meggörnyedt testű humanoid népek lakták a Földet. Láthatóan nagyon kezdetleges előemberek idejében járhatunk. Az evolúció még nem tette lehetővé számukra, hogy kiegyenesedve járjanak a világban, de bizonyos emberi tulajdonságokkal már rendelkeztek. Ismerték a tüzet, ismerték a csoportosulás fogalmát és néhány eszközt is használtak a létért való szakadatlan harcban. Valószínűleg hiedelmeik, kezdetleges vallásuk is volt. Kommunikálni is tudtak egymással persze csak pár kézjellel és néhány hangutánzó mordulással.

Miközben ezek a teremtmények élték mindennapi küzdelmes életüket, egyszer hatalmas fénycsóvára lettek figyelmesek az égbolton. Olyan dolog érkezett hozzájuk a végtelen űrből, amihez foghatót nem láttak kezdetleges, naturális életük során. Egy éjjel nagy világító szerkezet érkezett hozzájuk a tiszta égboltról. Leszállt majd, különös furcsa lények özönlöttek ki belőle. A rajzok szerint nem egyedi esetről lehetett szó, több ilyen égi szerkezet landolt a Földön és mindből ugyanazok a magas, egyenes tartású lények léptek a civilizációt majdnem teljesen nélkülöző bolygónkra.

A görbe testtartású, Földet benépesítő előemberek először fejvesztve menekültek az ismeretlen jövevényektől, de idővel a kíváncsiság a közelükbe hajtotta őket. Imádni, tisztelni kezdték őket technikájuk, civilizáltságuk miatt. Mondhatni Istenként tisztelték az égből alászálló furcsa idegeneket. Azok pedig hagyták nekik, hogy szolgálják őket néhány technikai vívmányok megosztásáért cserébe.  Megtanultak együtt élni, de a távolról jött idegenek nem hagyták, hogy teljes értékű társnak fejlődjenek fel az ott élő előemberek. Kihasználták őket és már-már rabszolgaként dolgoztatták szerencsétleneket, hitüket egyre inkább kihasználva.

                Az idő múlásával mivel a technikájukhoz és égi járművökhöz nem tudtak utánpótlást szerezni a földi alapanyagokból és kezdtek visszafejlődni. Ezt látván a helyi előemberek kezdték elveszíteni hitüket az „Istenek” felé és egyre inkább lázadoztak elnyomottságuk miatt. Különböző földrajzi helyeken komoly háborúk bontakoztak ki a görnyedt hátú ősemberek és a furcsa egyenes tartású idegenek között. Véres háborúk voltak ezek, hol egyszer az egyik, máskor a másik fél kerekedett felül.

 

 

                                                                              V.

 

Ennél a pontnál már teljesen eluralkodott a pánik társamon és rajtam. Ahogy haladtunk előre a groteszk és bizarr történetben, egyre inkább hullott le rólunk kegyes tudás fátyla, amiben eddig hittünk. Remegő kézzel, bátortalanul , sok erőt gyűjtve egyre lassabban folytattuk a képek elemzését. Fotómasinánk már régen kifogyott a filmből, ezért vázlatfüzeteinkbe rajzoltuk le, amennyire tudtuk körültekintően, a falakon kibontakozó Istentelen eseményeket.

Lámpánk kezdett halványodni, mikor a teljes felismerés hátborzongató sugallatként ránk telepedett. Ezek az idegen lények, több millió éve azért jöttek a Földre, mert saját bolygójukon, a távoli sötét, csillagok közti űrben már felélték minden tartalékukat. Kényszerből kellett új otthont találniuk és ezért érkeztek a kezdetleges görnyedt hátú előemberek birodalmába.

Ami ezután arra sarkalt minket társammal, hogy fejvesztve meneküljünk a barlangból, az teljesen visszaadhatatlan papíron. Lámpánk fénye végleg kialudni látszott mikor az utolsó képhez értünk. Amit ott láttunk, senki emberfia nem lenne képes nyugalmasan feldolgozni. Csomagjainkat hátrahagyva, a fotómasinát és jegyzeteinket szorongatva rohantunk kifelé a teremből, ahol a bizarr vörös festmények, örökkön izzó történetükkel, az idők végezetéig magukba zárják az igazságot.

Lámpánk fénye végleg kialudt, de nem foglalkozva a járat hegyes szikláival, nem foglalkozva a sötétséggel, rohantunk felfelé amerre a kijárat lehetett. Magunk mögött hagyva azt a bizarr barlangot, mely magába temeti az igazságot, levegőért kapkodva értük el a kijáratot. Félvén, hogy ha egy perccel is többet maradunk odabent, végleg elveszítjük elménk még megmaradt, egészséges részét.

Az utolsó képen amit láttunk, felforgatott minden amiben eddig hittünk. Bár volt az evolúciónak egy hiányzó láncszeme, hogy mi vezette az ősi fajt arra, hogy felegyenesedjen és megkezdje útját a mai létforma felé, mégis abban hittünk, hogy a tudomány erre is magyarázatot talál hamarosan.  De a tudomány soha nem gondolna arra, hogy azokat a háborúkat végül nem a görnyedt hátú, kezdetleges humanoid faj nyerte meg.

És mikor éjszakánként a szobám magányában a kis ablakon át, a csillagok közti sötét űrt kémlelem, csak egy gondolat cikázik át megmaradt elmém sötét zugaiban: Vajon melyik távoli bolygó lesz a következő, amit tartalékaink felélése után megpróbálunk leigázni?

Mert eltiporván az evolúció kezdetleges faját, mi voltunk azok kik egyenes háttal, furcsa szerkezetekkel az égből érkeztek a Földre.

 

 

                                                                                                                                                             Vik Flames